Magnyitogorszkban villamos jár át Ázsiából Európába. Nem hajó, nem karaván, nem tevekaraván poros vezetője, hanem egy csikorgó, sárga villamos, amely a kohóművek füstjében naponta többször átszeli az Urál folyót, s a hídon két oszlop áll, egyiken az Európa, másikon az Ázsia felírás. A munkás, ki reggel hatkor a kocsi ablakának támaszkodva bóbiskol, mit sem tudván arról, hogy világtörténelmi cselekedetet visz végbe, naponta négyszer kel át egyik világrészből a másikba, s ezért ráadásul még fizet is.

Illő volna e ponton meghatottan elhallgatnunk. Csakhogy azt a határt, amelyet e négy híd oly büszkén jelöl, a Nemzetközi Földrajzi Unió 1959-ben eltörölte. Az oszlopok tehát nem egy határt jeleznek, hanem egy elhunyt határ sírkövei, s minthogy a városnak a jelvény hasznot hoz, az elhantolt tetemet senki sem kívánja végleg földbe tenni.

Ez az egész történet foglalata. Európa, amely az elmúlt négy évszázadban a földkerekség minden partvidékét, folyóját és sivatagát fölmérte, elnevezte, felosztotta és beszedte róla az adót, a maga keleti végét a mai napig sem tudta megjelölni. Vonalzót Berlinben 1884-ben elő tudott venni, hogy Afrikát vele fölszabdalja, ám a maga hátsó kapuját azonban azóta sem találja.

Mert e határ nem ősi, mint hinnénk, hanem meglepően friss holmi. Mivelhogy kitaláció. Emberalkotta hülyeség, nem a természet csinálta. A régi görögöknél kezdődött az egész, akik a Phasis folyót, a mai grúziai Rionit tekintették a válaszfalnak: Anaximandrosz így tanította, s az ötödik században Hérodotosz még ezt követte. A vonal Poti mellett a torkolatnál indult, a Szurami-hágón kelt át, s a Kura folyón futott ki a Kaszpi-tengerhez. A hellenisztikus kor ezt eltörölte, s a Tanaist, a mai Dont ültette helyébe. Strabón azt írja, hogy már Alexandrosz idejében "mindenki egyetértett" abban, hogy a Tanais választja el Ázsiát Európától, ami a földrajzi konszenzusok történetében a leggyakrabban használt és legkevésbé megalapozott fordulat. Ptolemaiosz eszerint osztott: A Dontól nyugatra Sarmatia, keletre "ázsiai Sarmatia", s e felosztás állt fenn a középkoron át egészen a tizennyolcadik századig.

Ami e vonaltól északra volt, az nem másik világrész volt, hanem a világ vége. Ott éltek a "vadak". Ott emelkedett a Ripheus-hegység, örök hóval borítva, az északi szél szülőhelye, ahonnét a klasszikus szerzők szerint a Dnyeper, a Don és a Volga fakadt. Európának tehát nem volt északi határa, mert nem volt mit elválasztani. Aki a Dontól keletre lakott, Ázsiában lakott, aki attól északra, az a semmiben.

Nagyon európai gondolat. Mint az ork, aminek ma egy népet neveznek kollektíven.

E rendszernek azért egy erénye mégicsak volt, s ez az erény nem kicsi: Végig lehetett hajózni rajta. Égei-tenger, Dardanellák, Márvány-tenger, Boszporusz, Fekete-tenger, Kercsi-szoros, Azovi-tenger, Don. Tengeri népnek tengeri határ. A vonal ott ért véget, ahol a hajó megállt, s ez tökéletesen tisztességes eljárás. A görög annyit jelölt ki, amennyit ismert, aztán a többit rábízta a Ripheus havára.

Hérodotosz egyébként az egészet nevetségesnek tartotta. Nem tudta elképzelni (ő írta így), hogy miért van a Földnek, amely egyetlen dolog, "három női neve", és miért éppen a Nílusnál meg a kolchiszi Phasisnál vonják meg a határait, midőn mások a Tanaishoz és a kimmériai szoroshoz teszik. Kétezerötszáz esztendő múltán, egy kartográfiai vonalzókkal, műholdakkal és nemzetközi uniókkal fölszerelt Európa nem tud e kérdésre jobb választ adni, csupán önelégültebbet.

A ma használt határ egy hadifogoly munkája. Philip Johan von Strahlenberg svéd tüzérkapitány Poltavánál esett orosz fogságba, s minthogy Szibériában a fogolynak ideje bőven van, fölmérte a vidéket, és 1725-ben elhagyta a Don-határt: A Volga mentén, a Szamarai-kanyaron át, majd az Urál-hegység gerincén húzta meg Európa új keleti szélét. Tizenegy esztendővel később Tatyiscsev, a bányaigazgató és történetíró közölte, hogy a gondolatot ő sugallta a svédnek, s hogy a vita mégis eldőlt, azt nem a földrajz, hanem Nagy Péter döntötte el, akinek modernizációs vállalkozásához feltétlenül szükséges volt egy tudományos köntösbe bújtatott állítás, hogy Oroszország magja, törzse, szíve európai.

Ez az a pillanat, midőn a határ először válik politikai eszközzé, s a földrajztudomány szolgálólánnyá. Aki azt hiszi, hogy e szerep később fölszabadult, annak ajánlom a folytatást.

Sokan hiszik (magam is találkoztam művelt utazókkal, akik így vélték), hogy a határ a Volga. Nem az, és nem is lehet az, mert a Volga Volgográdnál nyugatra kanyarodik, s ha határnak vennénk, Szaratovot és Volgográdot Ázsiába tenné, miközben a Kaszpi északi partja és az Urál-hegység közötti roppant térséget besorolhatatlanul hagyná. Szamara a Volga bal partján fekszik, mégis minden számba jövő változat szerint mélyen Európában van, s aki Szamarába érve azt hiszi, hogy Ázsiába lépett, az az orosz birodalmi kartográfia legrégibb és legszívósabb tévedésének esett áldozatául.

Délebbre a vonal az Urál folyón fut, mondja a hagyomány, s mondják a hidak. Az orosz földrajztudomány azonban ezt azonban nem mondja. Az 1959-es döntés az Urál-hegység keleti lábát, a kazahsztáni Mugodzsart és az Emba folyót fogadta el, s ezzel az Urál folyó (Orenburggal, Uralszkkal, Atirauval együtt) teljes egészében európai résszé lépett elő. A gyalogoshíd Orenburgban tehát, a maga obeliszkjével és esküvői fényképeivel, egy hatvanöt éve halott konvenció fölött ível át. Atirauban két sztélé áll a központi híd két oldalán, hogy megjelölje azt a semmit, amely ott nincsen.

Az Emba pedig, e nagy hivatásra fölkért folyó, Aktobe környékén a száraz években egyszerűen elapad a homokban. Van tehát Európánknak egy szakasza, amely nyaranta elfogy. Ezt nem a tudomány ellenségei találták ki, hanem a kazah hidrológia.

2010-ben az Orosz Földrajzi Társaság expedíciót indított, hogy a kérdésnek végre a végére járjon. Megállapították, hogy Zlatousztól délre az Urál-hegység elveszíti tengelyét, párhuzamos vonulatokra bomlik, majd fokozatosan elenyészik, s hogy sem az Urál, sem az Emba nem tekinthető észszerű határnak, aminthogy a terep mindkét partjukon azonos jellegű.

Ez a mondat (a terep mindkét partjukon azonos jellegű) a mi egész történetünk kulcsa, s aki figyelmesen olvassa, észreveszi, hogy vele az expedíció nem egy vonalat, hanem az egész vállalkozást ítélte el.

Mert a bobak mormota, amely a Volgántúl füves pusztáin ássa lyukát, ugyanaz a mormota, amely az Urálontúl füves pusztáin ássa. Ugyanaz az ürge, ugyanaz a túzok, ugyanaz a pusztai sas köröz felettük, ugyanaz a csernozjom fekszik alattuk. A szibériai jegenyefenyő és a szibériai lucfenyő átlépi az Urált nyugat felé, Perm meg a Komi-vidék erdeiben (vagyis "Európában") áll állományban, mit sem tudván arról, hogy útlevelet kellett volna kérnie. A kocsányos tölgy pedig, e derék európai, már a Volga-Káma vidékén, Szamara és Ufa magasságában megáll, jóval a hivatalos határ előtt. Van tehát errefelé egy valóságos flóraválasztó vonal, csak éppen nem ott, ahol az obeliszkek állnak, s nem is kontinenseket választ el, hanem csapadékosabb vidéket a szárazabbtól.

Az állatföldrajz mindezt egyetlen mondattal elintézi: Írországtól Kamcsatkáig egyetlen faunabirodalom van, a Palearktisz. Tahtadzsjan florisztikai felosztása a Cirkumboreális Régiót Írországtól Kamcsatkáig egyetlen egységként vezeti. Európa és Ázsia határáról e rendszerek nem tudnak semmit. Nem tagadják, de nem is hallottak róla.

Délen a mulatság csak fokozódik. Ott két vonal versenyez, mégpedig az orosz tankönyvek Kuma-Manics-mélyedése a Kaukázustól északra, és a nyugati atlaszok kaukázusi fő vízválasztója. A kettő között tízmillió ember és három ország önmeghatározása fekszik, s ezért itt a vonalválasztás már nem tudomány, hanem hitvallás.

Az orosz konvenció szerint Szocsi Ázsiában van. Aki a mértant is hozzáveszi, ugyanerre jut, mert a fő gerinc a parttól beljebb fut, Szocsi pedig a tengerparti, déli oldalán. Európa tehát 2014-ben "európai téli olimpiát" rendezett Ázsiában, s ezt sem az orosz, sem a nemzetközi közvélemény nem találta említésre méltónak. Baku hasonlóképpen Eurovíziót és Európa Játékokat rendezett a Kaukázus déli oldalán, mert a transzkontinentális minősítés nem földrajzi tény, hanem klubtagsági kérelem. Az Elbruszt pedig azért nevezzük Európa legmagasabb csúcsának, mert a hegymászó társaságoknak hét csúcsra volt szükségük, nem hatra. A vízválasztós olvasat szerint ugyanis az Elbrusz ázsiai hegy, csakhogy erről a Hét Csúcs listája nem kíván tudomást venni.

Legszebb azonban a nyelvi próba. Kérdezd meg orosz forrásból, hol van Szocsi: Ázsiában. Kérdezd angolból, törökből, arabból: Európában. Mert e hagyományok az "Észak-Kaukázus egyenlő Európa" formulát használják, a lejtő kérdését meg nem vizsgálják. Kérdezd franciából: A válasz az, hogy a város "Európa és Ázsia között" helyezkedik el, ami az udvarias kitérés remekműve. Egyetlen város, négy nyelv, három válasz és egy vállvonás. S vedd észre a fordulatot, hogy egyedül az oroszok teszik Ázsiába a maguk üdülővárosát, tehát épp az az egy nép, amelynek a legkevésbé érdeke. A többi a magának kedvező konvenciót használja, de felületesen. Európa keleti végét mások hiúsága szabja meg.

Ami a természetet illeti, van Szocsinál valóságos, éles, harmadidőszaki eredetű határ, csak nem ott, ahol keresik. Tuapszétól délre kezdődik a kolhiszi reliktumerdő. Ott keleti bükk, kolhiszi puszpáng, pontuszi rododendron, babérmeggy, örökzöld aljnövényzet, lianák, epifitonok vannak. Ez az erdő a jégkorszakokat átélte, a legközelebbi rokonai nem nyugaton, hanem az észak-anatóliai euxinusi és az iráni Kaszpi-parti hirkániai erdőkben találhatók. A kaukázusi tur, a kaukázusi fajd, a Prometheomys nevű endemikus rágcsáló és a kaukázusi szalamandra anatóliai rokonsága ugyanezt mondja.

Vagyis van egy tökéletesen valóságos élettani határ, az pedig pontosan Nagy-Szocsi északi közigazgatási vonalán fut, csak éppen a partra merőlegesen, és nem Európát választja Ázsiától, hanem a mediterrán vegetációt egy harmadidőszaki menedékerdőtől. A természet megcsinálta a határt, csak nem oda tette, ahová a diplomácia kérte.

Volt ennél tisztább rendszer is. Egy bizonyos al-Idríszi, mikor 1154-ben Roger király számára megalkotta a maga térképét, Ptolemaiosz nyomán hét szélességi klímazónára osztotta a világot, s Mekkát tette a közepébe. E rendszerben Szocsi és Szamara nem különböző világrészekben van, hanem különböző éghajlati övben, ami véletlenül pont helyes. A fizikai valóság ugyanis szélességi, hiszen a tajga, a lombos erdő, az erdős sztyepp, a sztyepp és a félsivaság sávjai nyugat-keleti irányban futnak, egymás alatt, mint a könyvpolcok. Európa erre keresztben, dél-északi irányban húzott egy vonalat, s azon csodálkozik, hogy minden egyes övet kettévág.

Aki tehát a Kelet elmaradottságáról szeret elmélkedni, fontolja meg, hogy a középkori arab földrajz párhuzamosokkal írta le a világot, a párhuzamok viszont ott futnak, ahol az erdők valóban véget érnek. A keresztény Európa meridiánt húzott, a meridián meg ott fut, ahol semmi sem ér véget, csupán egy dinasztiának szüksége volt önigazolásra.

Mit tanulhatunk mindebből? Aki Európát keresi, nem találja. A határ nem földrajzi tény, hanem igény, amelyet minden nemzedék a maga szükségleteihez szab, s a régi jelet nem bontja el, mert a régi jel is pénzt hoz.

Nem is a kétely a szégyenletes ebben. Hérodotosz kételkedett, és megírta, hogy kételkedik. Az orosz expedíció is kételkedett, és megírta. Ami kellemetlen, az a bizonyosság hangneme, amellyel a mi művelt kontinensünk kétszázötven esztendeje ítélkezik mások hovatartozásáról (kijelenti, hogy melyik nép "európai" és melyik nem, ki érett a szövetségre és ki nem, hol végződik a civilizáció és hol kezdődik a puszta a vademberekkel), miközben a maga hátsó ajtaját négy villamoshíd, két elavult obeliszk, egy nyaranta elszikkadó kazah folyó és egy Ázsiában megrendezett európai olimpia jelöli, mikor mi áll érdekében.

A mormoták a folyó két partján ugyanazt a füvet eszik. Ők vannak tisztában a helyzettel.

Európa ugyanis nem létezik. Csak Eurázsia van.