A kölcsönkért aranykor
Van a családunkban egy vetítőgép. Páger Antal adta nagyapámnak, még abban a világban, amelyben egy színész ajándéka nem gesztus volt, hanem használati tárgy. Fém volt és üveg, forró meg izzó, a felpörgő orsó surrogásával együtt. Valahol ma is megvan. Moszkvában ülve egyik este újranéztem egy korabeli filmet, igaz, nem rajta. Egy képernyőn láttam, de a fejemben azon a gépen. Mégpedig A kölcsönkért kastélyt, s vele néztem Kabos Gyula arcát, ezt a folyton hunyorgó, mentegetőző, közben mindenkinél gyorsabb arcot, ahogy a tönkrement milliomost játssza, aki gazdagnak hazudja magát, vagy a gazdagot, aki tönkrementnek. A filmben ez ide-oda billeg, és éppen ez a poén. Kabos két évvel a film után Nyugatra menekült, és nyomorban halt meg Amerikában. És aztán eszembe ötlött Páger története, aki hat évvel később az ellenkező irányba, Latin-Amerikába futott, és másfél évtized múltán térhetett csak vissza. Pár nappal a születésem előtt halt meg. Ugyanabban a műteremben dolgoztak és ugyanaz a gépezet fizette mind a kettőt.
A kísértés az, hogy az ember nosztalgiának könyvelje el a dolgot, hogy hát szép volt, régen volt, valamint ott van az öreg filmek patinája. Rendszerszinten azonban ez valami más, mert az a nyolc-tíz év, amelyben a magyar film világszintre ért, nem hangulat volt, hanem valami más és ez a más egy szerkezet. Olyan, mint a vetítőgép, aminek alkatrészei vannak, amelyeket meg lehet nevezni, és aminek a szétverését is meg lehet nevezni.
Az aranykort nem a tehetség csinálta, mert tehetség valamennyi mindig van (még most is van), a tehetség valójában a legolcsóbb nyersanyag a világon. Az aranykort a rosta csinálta, vagyis egy szelekciós szerkezet, amely egyetlen dolgot mért, mégpedig a minőséget, pontosabban azt az egyetlen valamit amiben a minőség hamisítatlanul mérhető. Ez pedig az, hogy a néző hajlandó-e még egyszer jegyet váltani. Aztán amikor ezt a rostát politikai rostára cserélték, előbb az egyik, majd a másik ideológia jegyében, a gépezet meghalt, és többé nem támadt fel. Most már a harmadik volt és akkor sem jött helyre.
Gondoljuk ezt végig rendesen! Az első réteg a nyelv. A némafilm globális áru volt, ezért ment el Korda, Kertész és a többiek, és ezért halt éhen a húszas évekre a hazai gyártás. A hangosfilm ezt megfordította, mert a magyarul beszélő film olyan termékké vált, amelyet a világon senki más nem tudott előállítani, a magyar közönség viszont követelte azt. Nem rendelet védte a piacot, hanem a fizika. A második réteg az esti tesztüzem volt, hogy a pesti színház és a kabaré, ahol Kabos, Turay, Ráday minden áldott este élő közönség előtt állt, ahol Békeffy és Kellér (e film forgatókönyvírói) poénonként tanulták meg, mi ül és mi hal meg a csöndben. A harmincas évek filmdialógusa azért feszes, mert nem íróasztalon született, hanem évtizedes darwini szelekción ment át a valóságban, mielőtt kamera elé került. A harmadik réteg pedig a kassza volt. Ugyanis a Hunnia és versenytársai magánpénzből, szoros határidőkkel, alacsony költségvetésből dolgoztak, és ezzel a fegyelemmel lett Magyarország Európa harmadik legnagyobb filmgyártója úgy, hogy közben a német és az olasz ipar ugyanezt vaskos állami támogatásból érte el, a magyar pedig, ahogy a korabeli adatok mutatják, támogatás nélkül. Huszonöt film 1939-ben, ötvenhárom négy évvel később. És ebbe még a történelem is beleszólt, mert amikor Berlin a harmincas évek elején több száz magyar filmszakembert űzött el a német iparból, Budapest ingyen kapott egy világszínvonalon kiképzett stábot. A vígjáték-dominancia sem ízlés kérdése volt, hanem szelekció eredeménye, hiszen a korai krimi- és melodráma-kísérletek megbuktak a pénztárnál, a vígjáték viszont élt, meg a pesti vicc is, így hát vígjáték készült.
Ennek a rendszernek persze ára volt, és aki elhallgatja, az ugyanúgy hamisít, mint aki az egészet letagadja. A kassza kockázatkerülővé tett és így sablon sablon hátán jött elő, műtermi álvilággal, grófokkal és szobalányokkal egy olyan országban, ahol hárommillió koldus élt ekkoriban. Egy filmtörténész joggal írná, hogy az akkori magyar mozi a valóságról nemritkán hazudott. Ami hát nagyszerű, mivel Hollywood is pont ezt csinálta és csinálja ma is. Cserébe viszont adott valamit, amit azóta semmilyen kultúrpolitika nem tudott előállítani Magyarországon, mégpedig az önfenntartó ipart, sztárgyárat, és egy közös nyelvet. Szült fordulatokat, hanghordozásokat, egy humort, amelyből három nemzedék élt, és amelyhez, magamról tudom, egy nyolcvanas évekbeli gyerek is mérni tudta még, mi a magyar film.
Tudom, mi a kifogás. Hogy egy úri, kirekesztő, végül katasztrófába rohanó korszakot szépítek, és hogy éppen azok a filmek, amelyekért rajongok, ennek a korszaknak a kirakatai voltak. Csakhát én nem a korszakot dicsérem. Sőt, pontosan a fordítottját állítom, hogy nem a kor volt jó, hanem a piac és a piac éppen attól működött, hogy nem a kor ideológiáját szolgálta. Egy műteremben dolgozott meggyőződéses nemzeti, kommunista, polgári liberális és mindenféle furcsa szerzet, mégpedig nem toleranciából vagy kvótából, hanem mert a bíró a kassza volt, nem a káderlap. Aki közönséget hozott, forgatott. Utána viszont ezt a szűrőt kicserélték. Először 1939-ben: A filmkamara és a zsidótörvény faji szűrőt tett a minőségszűrő helyére, és kihullott rajta Kabos, a legnagyobb. Aztán 1945 után fordítva, igazolóbizottság, majd államosítás, osztályszűrő, így kihullott Páger, és vele együtt kihullott maga a piac is. Két rosta, két ellentétes ideológia, egyetlen közös eredmény. A politikai szűrő ugyanis, akármelyik irányból szerelik fel, mindig ugyanazt szűri ki, a minőséget. Cserébe megosztják az országot. Készült utána is nagy magyar film, de szerzői bravúrként, a rendszer résein át, sosem többé egy egészséges ipar sorozatgyártott csúcstermékeként. A Tizedes meg a többiek nem cáfolat, hanem búcsú, a régi iskola utolsó mesterei egyszer még megmutatták, mit tudott az a dramaturgia, éppen arról, hogyan él túl a kisember, amikor a feje fölött birodalmak fordulnak. Nem véletlen, hogy ma megint aktuális lesz.
De ebben a Kabos-filmben filmben a kastély kölcsön van. A homlokzat, amelyet fel kell mutatni a jövendő após előtt, hogy a szegény gazdagságnak látsszék. Én most már mutattam fel: Egy egész aranykort, azért, mert azt is kölcsönkaptuk, nem a tehetségtől, hanem a szerkezettől, és a szerkezetet mi magunk törtük össze, kétszer, két zászló alatt, egyforma alapossággal. Aztán harmadjára. Lehet, hogy most negyedjére. A vetítő megvan. Valahol a mai napig forgatható volna. Csak rendes film nincs többé, amely a szalagot adna belé.