A 90-es évek végén édesapám egy francia cégnél volt vezető és egy idő után a franciák felvetették neki a Franciaországba költözés lehetőségét. A 90-es évek tele volt lehetőséggel ugyebár, ha az ember jól nevelt volt és esze is volt. Először apám ment el Bretagneba, aztán mi. Egy elképesztően középkori, köves, szürke, esős hely volt ez és annyira idegen volt, hogy egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy én ezen az utcán menjek iskolába. Iratok keresése közben most megtaláltam az akkor vásárolt autóstérképét Franciaországnak, a különféle jegyzetekkel, hogy mi hol van, kit kell hívni, stb. (Drága internet előtti idők!)

10 éves már elmúltam és angolul egész jól boldogultam, a szláv nyelveket is jól értettem, a portugál pedig azért foglalkoztatott, mert tudtuk, hogy élnek rokonaink Brazíliában. Sok francia nyelvű zenét hallgattam kisgyerekkorom óta (ez a szokásom azóta is megmaradt), sok régi francia filmet és sorozatot néztem. Ekkoriban több francia "ifjúsági" sorozat is ment a tévében, mint afféle felzárkóztatása a magyar fiataloknak. Ennek ellenére soha az életben nem akartam megtanulni franciául, mert annyira idegen volt nekem Franciaország, hogy miután megnéztük magunknak széltében és hosszában, soha többé nem akartam oda én visszamenni. A déli része is csak addig érdekelt az országnak, amíg arabok vettek körbe, ők vittek életet a helybe, ők hangoskodtak, ők jöttek-mentek, ők fociztak, miattuk volt mozgás, amitől egy kicsit otthonosabban éreztem magam.

Egészen 2020-ig, pontosabban, 2019. december 31-ig, a járvány előtti utolsó szilveszterig nem mentem Franciaországba. Ekkor Bordeauxban ért az Új Év. (Mentségemre szóljon, hogy néhány nap múlva átmentem B̶a̶s̶z̶k̶f̶ö̶l̶d̶r̶e̶ Spanyolországba mert San Sebastián, az San Sebastián.) Egy szürke, középkori, szűk, lehangoló valami volt gyerekkoromban Franciaország. Felnőttkoromban ez csak megerősödött bennem. Párizsban az összes érték számomra múzeumokban van, ezen felül túl sok jót nem tudok elmondani a városról. A vidéki, dél-nyugati falukban pedig 4 évvel ezelőtt is akkora volt a csóróság és annyira csak öregek lakták a kistelepüléseket, hogy amennyiben van a Partizánnak francia változata, úgy monsieur Martin Goulache ősélménye nyilvánvalóan a felzárkóztatás riasztó mértékű hiánya lehet a francia vidékiek életlehetőségeit és kilátásait illetően.

Amikor ma megtaláltam ezeket a papírokat a térképpel és a címmel ahhoz a házhoz, ahová elköltöztünk volna, megnéztem két és fél évtized után az utcát a Google Mapsen, amin iskolába kellett volna járnom. Azonnal az jutott az eszembe, hogy milyen jó döntést hoztunk annak idején, amikor hárman úgy döntöttünk, hogy nem költözünk oda. Igen, azt elfelejtettem mondani, hogy nálunk a családban a gyereknek (nekem) is volt egy szavazata minden fontosabb kérdésben. Hamar megállapítottuk, hogy nincs az a pénz, amiért egy szürke, esős és életunt helyre költözzünk.

Történelemrajongóként már gyerekkoromban tudtam, hogy mindenféle akasztások és felforgatások melegágya volt Franciaország, aztán később azt is megértettem, hogy a közhiedelemmel ellentétben Arthur de Gobineau már a 19. század közepén emberi fajokról meg árja fajról magyarázott, "korát megelőzően". Édouard Drumont az antiszemitizmushoz, Jules Soury a fajelmélethez tett hozzá, Charles Maurras és számos más francia csiholt ki olyan dolgot magából, amit nagyon nem kellett volna. És ez csak a szélsőjobb, a szélsőbalról vagy éppen a liberalizmusról még nem is esett szó.

A kommün például nem véletlenül francia szó: Párizs lakói 1871-ben rövid időre forradalmi kormányzatot hoztak létre. Igaz, a bisztró is francia szó, de más miatt: A megszálló orosz katonák ezt a szót (bisztro, vagyis gyorsan) kiabálták a francia pincéreknek, amikor az oroszok Napóleon miatt irányba állították a franciákat és bevonultak Párizsba. Arról pedig, hogy hányszor likvidálták az éppen aktuális vezetést a franciák, nagyon büszkén tudnak magyarázni, pedig szerintem inkább szégyelleni kéne. Mindemellett általában véve a nagyon kultúr-multúr dolgok, a nagy "újítók" a művészetekben is francia földön "alkottak".

Szóval, sosem merült fel bennem az, hogy hibáztunk, amikor nem költöztünk el Bretagneba valamivel több francia frankért. Az utóbbi egy-két évben pedig ez csak bebetonozódott. A tüntetések és az azóta megjelent társadalmi problémák miatt is, s nem csak azért, amit és ahogy az "egykori" francia gyarmatokon csinált a francia vezetés, kezdve a két "afrikai" frank árfolyamának meghatározásától a katonai cselekményekig.

Azután viszont, hogy megtudtam, most már rosszabb adós Franciaország, mint Spanyolország vagy Portugália, ez átváltozott sajnálattá. Amikor ma megtaláltam ezeket a régi dolgokat, nem az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy mi ebből kimaradtunk, hanem az jutott az eszembe, hogy szerencsétlen átlagemberekre Franciaországban mi vár most abban a káoszban, ami csak most kezdett el kibontakozni. Az nagyszerű ugyan, ha megint felakasztgatják a vezetőiket, ők biztos nagyon büszkék lesznek rá, de a problémáikat ez még nem oldaná meg.

Sajnálom a kis öreget, aki egy dél-nyugat franciaországi faluban botorkált a kisboltba és arról panaszkodott nekem, hogy elköltözött a fia Bordeauxba, a lánya pedig egy kanadaihoz ment férjhez, mert "senki nem akar vidéken maradni és dolgozni". Sajnálom a Lilleben élő, egyébként algériai származású zenei producer ismerősömet, aki származása ellenére már nem tudja elviselni a migrációt és el akar költözni, mert szerinte már a hétköznapokban is érződik a veszély. Sajnálom azokat a szerencsétlen utcán élő migránsokat, akiket az Olimpia miatt erővel kitelepítettek Párizsból, majd az esemény végével valahogy mégiscsak ismét az utcán találták magukat, immár vidéken. Sajnálom azokat a francia zenészeket, dalszerzőket, színészeket és másokat, akik nekem örömet okoztak gyerekkoromban vagy már felnőttként.

Macron azt mondta a Varietynek, hogy újra fel akarja támasztani a francia filmipart, hogy ottlegyen a Netflixen, ha már nem sikerült egy európai streaming-szolgáltatót összehozni. Elnök úr, van egy jó és egy rossz hírem: A jó hír az, hogy Franciaország ott lesz a Netflixen. A rossz hír, hogy amerikai dokumentumfilmek szólnak majd róla.